Andreas dühös pillantásokat vetett Tom felé a nap hátralévő részében, de Tom nem figyelt rá. Nagyon nem volt kedve vele foglalkozni, mégsem tudta kizárni a fejéből azt, amit Andreas mondott, elvégre ő maga is gondolkozott ugyanezeken a dolgokon. Bill tényleg tudta, hogy mit csinál? Tényleg csak dróton rángatta őt, és pontosan tudta mit fog Tom csinálni? Ijesztő gondolat volt, de teljesen azért nem vette be. Biztosan tudta, hogy Bill például nem számított az asztmával kapcsolatos kérdésre, és ez megmutatta, hogy mégsem tud mindent irányítani. Tom még mindig tudott rá hatni, észrevétlenül; még mindig képes volt meglepni.

Andreas biztos nagyon könnyen kihasználható volt, ha Bill így tudott vele játszani, és idáig hagyta fajulni a dolgokat.

Tom eltűnődött, hogy vajon hogy történhetett, hogy Bill hogy csábította el Andreast. Ugyanazokat a trükköket használta, amivel nála is próbálkozott? Andreas hogy adta be a derekát, és mennyi ideig tartott?

Talán ez volt az oka, amiért Andreas ennyire félt most a rabtól. Talán Bill emlékeztette a bűneire, és nem bírta elviselni, ezért inkább távolmaradt tőle. Még ha Tom meg is értette, hogy miért féltették annyira a rabtól, még mindig úgy gondolta, hogy egyedül hagyni Billt nem volt helyes döntés. Úgy tűnt, szereti a társaságot, Tom pedig igazi társasági lény volt; szerette boldoggá tenni az embereket. Bill is egyfajta küldetés volt számára, és nem csak a bűntettének kiderítése miatt. Tomnak új küldetése is volt: hogy megmosolyogtassa Billt.

Szerencsére, mire Tom hazaért, addigra Gordon már hagyott egy papírt a konyhaasztalán, amiben bejelentette a távozását.

Tom össze-vissza rohangált a lakásában, Billen és Andreason agyalva. Képtelen volt bármelyiküket is kizárni a fejéből, amióta Andreas így elé állt. Remélte, hogy nem fogja felnyomni, és nem mondja el a főnökének. Úgy tűnt, Andreas tényleg úgy gondolta, hogy Bill komoly veszélyt jelenthet rá, és ezért akarta mindenképp, hogy távolmaradjon tőle. Tomnak elképzelése sem volt, hogy mihez kezdett volna, ha kirúgták, vagy felfüggesztették volna. Ha megengednék, biztos tovább látogatná Billt.

Nem tudta mit kezdjen Andreas elméletéről, hogy Bill mindent tudott; nagyon aggasztotta a gondolat. Senki sem tudhatott mindent, Bill sehogy sem tudhatta, hogy Tom hogy fog reagálni arra, amit csinál. Az, hogy Bill élvezte szekálni, az már egyértelmű volt Tom számára is, és egy bizonyos szintig meg is tudta érteni miért; túl sok mindent nem tudott abban a cellában csinálni egész nap, ezért valamivel szórakoztatnia kellett magát.

Tom leült a kanapéra, és nagyot sóhajtott, a fejét vakargatva.

Vajon aggódnia kéne, amiért ennyire védi Billt?

Amikor legközelebb látta a rabot, a viselkedése elég... furcsa volt. Nem tudta megfogalmazni miért, de valami nem stimmelt vele. Volt valami a tekintetében, ami más volt, és folyamatosan ráncolta a homlokát, mintha mélyen gondolkozott volna valamin.

Tom intenzíven figyelte a helyéről, az étkező másik végéből. Bill a szokásos asztalánál ült, távol mindenkitől. Bár nem sokat, de evett, és ez már legalább valami.

Ekés közben azonban, Bill jobbkeze, amiben a villáját fogta, elkezdett remegni, és le kellett tennie. Tom összevont szemöldökkel nézte, ahogy Bill a kezébe temette az arcát, a könyökét az asztalnak támasztva.

Még nem látta ilyennek, és aggasztotta, mert nem tudta mitől viselkedik így. Úgy tűnt senki más nem vette észre. A többi rab azzal volt elfoglalva, hogy véletlenül se nézzen rá, és aznap ő volt az egyetlen rendőr a kantinban.

Szívesen odament volna hozzá, de kikapta parancsba, hogy egy helyben maradjon, kivéve ha verekedés vagy egyéb incidens robbanna ki, de ez sosem történt meg. Az egész hely egy nagy rakás unalom volt, Billt leszámítva.

- Szegény fiú.

Tom megfordult, és meglepetten látta, hogy Anne, Bill korábbi pszichiátere ott áll melette. Billt figyelte óvatos, aggódó tekintettel.

- Mi történt? - kérdezte Tom, visszafordulve Bill irányába. Akkor éppen borsószemeket próbált a villájára feltűzdelni. A bőre jóval sápadtabb volt a megszokottnál, annyira, hogy már az ereket is lehetett látni a szemei alatt.
- 12.-e van.
- Mi történik 12.-én? - nézett vissza Tom a nőre. Úgy érezte, lemaradt valamiről.
- Az utolsó nap a bíróságon. - sóhajtott nagyot. - Nem hallottad? Mindenki erről beszél.
Tom megrázta a fejét; nem, nem hallotta. Georgék sem biztos, hogy tudták, mert akkor már biztos beszéltek volna erről. Andreas mondjuk valószínűleg tudta.
- Ma fogják kihirdetni a végső ítéletet. - folytatta Anne. - Már azóta bizonytalan volt, amióta idekerült, mert egyáltalán nem beszélt arról, ami történt. Csak bevallotta, és ennyi. Megpróbáltam rávenni, hogy beszéljen, és tényleg magyarázza el, hogy mi történt, de...
- Oh... - csak ennyit tudott mondani erre Tom. nem tudta mi mást mondhatna. Billre nézett, és most még jobban oda akart menni hozzá. Úgy nézett ki, mint akinek szüksége van egy kis támogatásra, és ezt senki nem adta meg neki; egyedül kellett megbírkóznia vele.
- Szerinted hány évet fog kapni? - kérdezte, szinte félve a választól.
Anne nagyot sóhajtott, és összefonta a karját.
- Sokat. - mondta. - Talán ha megmagyarázná, kevesebbet kapna, de mivel nem hajlandó, nem kap más lehetőséget.
- A 'sok' az mennyit jelent, pontosan?
- Eleget, hogy többet ne láthassa a külvilágot.
Tomnak görcsbe rándult a gyomra, pedig nem mintha nem erre a válaszra gondolt volna. Lassan bólintott.
- Csak azt kívánom bár beszélne. - mondta Anne. - Aggódom miatta, még akkor is, ha már nem a páciensem. Szerintem az új pszichiáterével még kevesebbet beszél, mint velem.
- Ki az új? - kérdezte Tom. Azt sem tudta, hogy van neki egyáltalán, bár sejthette volna.
- A neve David Jost. Jó, de a jó az nem elég, amikor Billről van szó. Szívesen visszamennék vele dolgozni, ha tudnék, tényleg.
- Miért nem tudsz?
- Oh, tudod... - moslygott Tomra. - Már nem vagyok olyan fiatal. Az a munka nagyon kikészít. Nem csak beszélgetni kell a betegekkel, sokkal többről van szó. Azt kívánom, bár visszamehetnék hozzá, de csak egy pácienshez nem lehet.
- Még így is beszélhetsz vele, nem? - tűnődött Tom, biztos van rá mód. - Mármint anélkül, hogy hivatalosan lennél az orvosa.
- Oh, nem hiszem, hogy úgy beszélne velem. Tudod milyen.
- Ja... - felelte Tom, a gondolataiba mélyedve. Szomorúságot érzett eluralkodni magán. Nem örült, hogy Bill egész életében ide lesz bezárva. - Elég rejtélyes.
- Az. - bólintott Anne. - Még máig nem értem hogy működik az agya.

Tom sem értette.

Ezernyi kérdést szeretett volna feltenni, de tudta, hogy Anne vagy nem tudott volna, vagy nem szabadott volna neki válaszolnia. Miért olyan, amilyen? Miért olyan titokzatos? Miért nem mosolyog? Miért kínozza magát szándékosan? Miért akar meghalni? Mit követett el?

Az utóbbi kérdést legszívesebben a tetőről üvöltötte volna el. Hogyha mindenki hallaná, talán egy valaki tudott volna válaszolni.

Aztán elgondolkozott azon, amit a rab mondott neki, és eltűnődött... tényleg számít?

Bár azt tudta volna mondani, hogy nem. Azt kívánta, bár azt tudta volna mondani, hogy nem számít mit követett el Bill. De számított.

Furcsa volt aznap délután, hogy Bill nem a cellájában volt. 2 körül jöttek érte, hogy elvigyék a bíróságra, megbilincselve. Lehajtott fejjel ment el Tom mellett, nehézkes léptekkel, és úgy tűnt, elég kényelmetlen neki, ahogy a mellette álló két férfi a felkarját szorítja. A száját láthatóan összeszorította, nem akart beszólni nekik.

Aprónak és törékenynek tűnt közöttük, nem volt meg a megszokott erőteljes és ijesztő kisugárzása, emiatt pedig Tomnak összeszorult a szíve. Oda akart menni, és szólni a rendőröknek, hogy ne szorítsák annyira, a kocsiba ne olyan erőszakosan tuszkolják be, és legszívesebben megkérdezte volna, hogy ő is mehet-e.

Több, mint 2 óra elteltével Bill még mindig nem érkezett vissza. Tom az asztalán dobolt az ujjaival, az órát figyelve. Mennyi ideig fog még tartani? Nem tudta, hogy jót vagy rosszat jelent, hogy ilyen sokáig húzódik.

Lassan még egy jó fél óra eltelt, mire kinyíltak az ajtók, és a két nagydarab rendőr és a főkapitány megérkeztek, közöttük Billel. Most még nehézkesebben vonszolta magát, a fejét lehajtotta, és az összes haja az arcába borult.

A kezeit összezárta maga előtt, meg voltak bilincselve, és a két rendőr ugyanolyan erősen szorította a felkarját, mint amikor elindultak. Átvezették az előcsarnokon, majd fel a lépcsőkön, és rászóltak Billre, hogy menjen gyorsabban.

Tom nehéz szívvel nézett Billre, aki egyértelműen le volt törve. Félig vezették, félig inkább vonszolták fel a lépcsőkön. Biztos nagyon leszívta az energiáját a bíróság.

- Wow, az ott...? - fordult Georg Tomhoz. Ő is ott állt mellette, tátott szájjal bámulva Billt. - Az ott ő...?
- Igen. - dörzsölte Tom a homlokát. - Igen, ő.
- Wow. - mondta Georg ismét, a lépcsőket bámulva. - El sem hiszem, hogy karnyújtásnyira volt tőlem a 815-ös rab. - rázkódott meg, hogy még drámaibb hatást keltsen.
Tom a szemeit forgatta. Eszébe jutott, hogy ő milyen közel volt hozzá, és majdnem kinevette Georgot, amiért annyira bátornak gondolta magát, amiért nem rohant el, miközben Bill elment mellette.
- Annyira mondjuk nem tűnik félelmetesnek, mint a sztorikban, nem? - kérdezte Georg. - Mármint, amikor a kantinban látom, csak ott ül, és a kajájával játszik, most pedig olyan... nem is tudom milyennek tűnt... - merengett, majd Tomra nézett, várva, hogy mondjon valamit.
Tom csak bólintott. Már alig várta, hogy felmehessen Billhez, de várnia kellett, amíg nem fog túl gyanúsnak tűnni.
- Azt hallottam, hogy a bíróságon volt. - folytatta Georg. Nem tűnt fel neki, hogy Tom mennyire nem vesz részt a beszélgetésben. De ezek szerint akkor Georg is tudta, hogy mi lesz ma Billel. - Kíváncsi vagyok mennyit kapott.

Tom azt kívánta bár tudta volna.

Tom műszakjának már majdnem vége volt, és már nem bírt többet várni. Muszáj volt látnia Billt.

Nem tetszett neki, hogy Bill annyira kimerültnek tűnt, és kétségbeesetten tudni akarta, hogy jól van-e. Tudni akarta, hogy miről volt szó a bíróságon, de nem volt túl nagy esély arra, hogy Bill bármit is el fog mondani; legalább tudta, hogy mire ne számítson.

Bill az ágyán ült; a lábait a mellkasához húzva, és alig mozdult meg, amikor Tom kinyitotta az ajtót. Egy kicsit megemelte a fejét, hogy megnézze ki az, aztán el is fordult.

Az első dolog, amit Tom észrevett, hogy nem volt meg az a megszokott "Bill-mosoly" az arcán. Egyáltalán nem. A legapróbb nyoma sem volt. Tom azt gondolta, hogy eddig kifejezéstelen volt Bill arca, de most rájött, hogy ez nem így volt. Egészen eddig, mindig volt valami a szemeiben. Düh, méreg, vágy; nem számít mi, valami mindig volt. Most viszont, tényleg nem volt semmi.

Tom gyorsan bezárta az ajtót, és beljebb ment.
- Hey. - mondta halkan, és előrébb lépett.

A tény, hogy Bill nem válaszolt, még kényelmetlenebb volt, mint amikor szemtelenül és szabálytalanul viselkedett. Tom az ajkába harapott, beszívva az ajakpiercingjét. Már épp készült volna leülni az ágyra Bill mellé, amikor látta, hogy valami útban van.
- Mi ez? - kérdezte, és felemelte a könyvet. Bill tekintete egyből a kezére irányult.
- Ne érj hozzá. - mondta, és kivette Tom kezéből, a testének másik oldalára rakva, majd visszahúzódott az előző pozitúrába.
Tom leült mellé.
- Milyen könyv az?
- Az utolsó könyv, amit halálom előtt el fogok olvadni. - felelte Bill egyszerűen, Tom bőrén pedig libabőrök jelentek meg, már csak a hangnemétől is.
- Értem. - bólintott. Elgondolkodott, hogy vajon a bíróságon hallottak okozt stressztől voltak megint öngyilkos gondolatai, de nagyon remélte, hogy nem. Ha tényleg erről volt szó, bármit megtett volna, hogy megelőzze.
- Szeretnéd... - köszörülte meg a torkát. Nem nagyon tudta mit mondjon, amikor Bill ilyen csendes volt. - Szeretnéd, hogy elmenjek?
Bill sötét szemei megmozdultak, és egy pillanatra találkozott a tekintetük, de újra elfordult.
- Nem tudom. - mondta végül, halkan.
Tom ettől nem érezte magát sokkal előrébb, de legalább nem igen volt a válasz.
- Hé. - tette a kezét Bill térdére, és kicsit megszorította. - Miért nem beszélsz?
Velem, velük, Anne-nel.
- Nincs értelme. - felelte Bill, és kinyújtotta maga előtt a lábait, a padlóra téve azt. - Nem érdekel.
- Ez nem igaz.
- Megérdemlem, hogy itt legyek. Nem tudod felfogni? - nézett rá Bill élesen, és a korábbi tűz visszatért. Ha nem is teljesen, de legalább volt valami.
- Nem vagyok benne biztos. - próbálkozott Tom, és látta, hogy ez nem tetszett Billnek. Amikor ilyen sérülékeny volt, jobban látszott. - Látom a szemeidben most is. Szerintem ha beszéltél-
- Nem tudod miről beszélsz . - vágott közbe Bill. - Ha tudnád, nem ezt mondanád. Nem kéne ezt mondanod.
- Szerintem-
Nem folytatta ezt sem, mert Bill felemelte a kezét, elcsendesítve őt. Valami zajt hallott a folyosó végéről, és csendben figyelt. Tom teljesen lefagyott. Vajon most is járőrözött valaki?
- Mennyi az idő? - suttogta Bill, figyelmesen hallgatózva, ahogy az a valaki közeledett.
- Öm, majdnem 9. Menjek...? - mutatott a fürdőszoba felé, Bill pedig bólintott.

Tom felkelt, és a fürdőszobába szaladt. Épp hogy beért, amikor a folyosón lévő akárki megállt Bill cellája előtt. A fürdő ajtaja nem volt teljesen becsukva, annyira azért nyitva maradt, hogy Tom ki tudjon kukucskálni.

Nem csak szimpla őrjáratról volt szó, valaki be is jött Bill szobájába. Egy nő. Hallotta a kulcsok csörgését, aztán a zárak kattanását, és a nő már bent is volt. Tom felismerte, de nem tudott egy nevet sem az arcához kapcsolni. Fiatal volt, nagy valószínűséggel tavaly lehetett itt újonc.

A hangja megremegett, ahogy beszélt, bár próbálta elrejteni.
- Felkelni.
Valószínűleg parancsnak szánta, de inkább szánalmasnak és gyengének hangzott. Bill engedelmeskedett, minden különösebb komment nélkül. Akármelyik másik napon talán szemtelenül visszaszólt volna, de ma csak tette, amit mondott neki, és addig sétált hátra, amíg a háta és a fal találkozott. Onnan előrenyújtotta a karját, és a fiatal rendőrnő felé kinyitotta a tenyerét.
- Jó. - mondta a nő szimplán, és Bill felé lépett. Nagyon egyértelmű volt, hogy félt, és bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt. Tom ekkor vette észre, hogy volt valami a lány kezében. Valami pici, és fehér. Az asztalra rakta, és sietősen hátralépkedett, egészen az ajtóig.
- Ott van. - mondta, most egy fokkal tisztább hangon. - Vedd be.
- Igenis hölgyem. - felelte Bill, és a kis műanyagtartóért nyúlt. Ahogy felemelte, valam csörögni kezdett benne, és Tom rájött, hogy tabletták voltak; Bill gyógyszerei.

Tom visszatartotta a lélegzetét. Ha a nő egy kicsit balra fordul, észre fogja venni, és akkor mindennek vége. A nő egészen addig maradt, amíg Bill le nem nyelte őket, egy pohár vízzel.
- Kész. - mondta, amikor visszarakta az üres poharat. - Nem kell ennyire félned.
A levegő a torkában akadt, mintha Bill csak még jobban megijesztette volna.
- N-nem vetted... ömm... - dadogta, idegesen mocorogva. - Van benne meg egy.
- Ez, - emelte fel az utolsó gyógyszert - egy altató. Ha nem gond, egy kicsit később szeretném bevenni, mert hamarosan kezdődik valami a TV-ben, amit szeretnék megnézni.
Bill küldött felé egy mosolyt, egy valódi műmosolyt, ami még erőltetettebb volt, mint amit valaha adott Tomnak. Úgy tűnt, a rendőrnő tiltakozni akart, de végül bólintott.
- Oké. - suttogta, kinyitotta az ajtót, és már el is rohant. Tom azon tűnődött, hogy milyen gonosz emberi lény adhatott neki olyan feladatot, ami egyértelműen halálra rémisztette. Tom biztos volt benne, hogy ha Bill akarta volna, simán leteperhette volna.

A lépteinek gyorsaságából úgy hangzott, mintha futott volna a folyosón, és amikor a folyosó ajtajának csattanását hallotta, Tom végül előjött.

Bill szárazon felnevetett.
- Újonc. - magyarázta, és mintha a szemeit is forgatta volna. - Mondjuk aranyos. Egy kicsit túl ijedős, de ha visszagondolok, eleinte te is ilyen voltál. - oldalra döntötte a fejét. - Igen.
- Nem. - tiltakozott Tom, és visszaült az ágyra.

Örült, hogy újra látja azt a fényt Bill szemeiben. Már el telt egy kis idő amióta visszajött a bíróságról, és talán a stressz kezdett már eltűnni.

Vagy talán azért, mert Tom ott volt?

Bill is visszaült az ágyra, a poharát és az altatót pedig az éjjeliszekrényére rakta. A falnak dőlt, és lehunyta a szemét. Egyértelműen fáradt volt, sötét karikák voltak a szemei körül, és sápadtabb is volt, mint ahogy Tom valaha látta. Talán önző dolog volt ott maradni vele, és ébren tartani, de még nem akarta egyedül hagyni.
- Milyen gyógyszerek voltak?
- Egy kicsi ebből is, abbül is. - felelte Bill, még mindig csukott szemmel.
- Mire kellenek?
Bill kinyitotta a szemeit, Tomra nézett, és a saját homlokára mutatott a mutatóujjával.
Oh.
- Mi történik, ha nem szeded őket?
- Semmi jó. - felelte Bill. - Minden, ami be van ide zárva, - mutatott ismét a fejére, - Ki lesz engedve.

Ahogy Bill ezt mondta, Tom kicsit megborzongott. Úgy adta elő, mintha tényleg őrült lett volna, olyan "nem-létező-dolgokhoz-beszélően" őrült, de Tom nem gondolta, hogy tényleg az. Úgy gondolta, hogy Bill túloz, talán hogy önmaga szórakoztatására megijessze Tomot. Rezzenéstelen maradt Tom arca.

- Bill, hogy döntött a bíróság?

Bill hátradőlt a falhoz ismét, és lehunyta a szemeit. Sóhajtott.

- Halálom napjáig itt maradok.
- Sajnálom.

Tom őszintén így gondolta.